Az úgy történt, hogy egy motoros cimborával és párjával elindultunk Horvátországba vagy hét éve. Akkor már sokadjára tettem meg ezt az utat,a kolléga sem volt nyeretlen kétéves,mondhatnám felkészültek voltunk.Ráadásul én,ha egy kereszteződéshez érek,és ki van írva balra kihívás, jobbra probléma mentes élet,én mindig jobbra veszem az irányt. Azt szoktam mondani:én nem keresem a kihívásokat,az úgyis megtalál,ha akar.

Történt ugyanis egy kis gixer. Elindultunk egy unalmas péntek délután Nagykanizsa felé. Az tőlünk kb.439 km. Ám a kolléga félreállt egy autós pihenőnél nem sokkal a Balaton előtt.Panaszkodott arra hogy az LT rázza a kormányt .Nem csoda,akkora dudor volt a gumi oldaldalán hogy az már nekem is fájt, pedig nem is az én gumimon volt. Gyors helyzetfelismerésünkre vall, hogy rájöttünk ezzel nem bizony lehet azt a maradék kb 2600 km-es utat megtenni. Átültettem a párját magam mögé,biztonsági okokból. Hisz egy BMW K1100LT 3 kofferrel, és egy kifejlett hímmel, még így is jelentékeny súlyt képez. Kerestünk egy szállást Ságváron, ahol előző évben is megszálltam, mivel délután 5 után motorgumit találni és feltetetni akkor minimum lehetetlennek tűnt. Ez a családi vendéglátóipari egység egy igen pöpec hely. Lenyűgözött előző éven is hogy minden egyes fűszál katonásan állt az udvaron, rendezett sorban, egyenlő magasságban mintha lézerrel lenne nyírva. Rendkívül igényes hely, szinte szégyelltem magam hogy lábzsák nélkül járkálok az udvaron. A motorom még hagyján, neki volt jó kifogása, annak a kerekére ugyanis még nincs kitalálva a kerékzsák.

Ajánlottam cimbinek, hogy van egy nagy motoros szerviz Bogláron, reggel kezdjünk ott, és kész .De ő a hazaira esküdött költséghatékonysági okokból. Mármint kitalálta, hogy kivitet egy tartalék új gumit a Budapestre tőlünk minden hétköznap járó busz megállójába másnap reggel. Onnan aztán az ismerős ismerőse buszsofőr felhozza Pestre. Aztán 9 körül a népligeti buszmegállóból lehozná Ságvárra ha kölcsön adom a motorom. De az a hitvallásom, barátnőt és motort nem adunk kölcsön, így magamra vállaltam az ügyeletes korán kelő és ügyeletes pestregumiértfelmotorozó szerepét. Hajnalban amikor pittymallott, felkeltem, beindítottam a kis K-mat, kézigázzal csínján bánva mert amikor magához tér megemelkedik a fordulatszám. Persze iszonyú figyelmes voltam a háziakkal, mert ezt már közterületen tettem. A K-m nem volt reggel durcis, fáradt kómás mint a gazdája, indult jött ment megállt, és csak fütyült ahogy egy jó 3-hengeres BMW-hez illik. A reggeli forgalmat bár elkerülni nem tudtam, próbáltam megelőzni több kevesebb sikerrel. A busz beérkezését mindenképpen sikerült. Ott bámészkodtam a Népligeti buszpályaudvaron, amikor befordult a mi buszunk. Büszkén éreztem ő "a mi kutyánk kölyke érzést" amikor kitűnt a tömegből. A legszebb, legújabb, legtisztább busz volt amit ott láttam, ráadásul még a sofőrt is ismertem látásból. Egy igen jó fej, jó kedvű srác volt aki délutánonként a DUM-rendszámú sárga Ikarus csuklóssal hozott hazafelé a miskolci légyottjaimról annak idején még csikó koromban .Mert minden nap tankötelezettségem okán középsulis légyottra kötelezett a magyar állam. Vagyis hogy legyek ott minden nap. Szóval ideadta Metzeler gumit, miközben összetalálkozott a tekintetünk, és a dejavu-hoz hasonlóan, ezt a faszit már láttam valahol, gondolata suhant át az agyunkban. 

Én már láttam a következő step-et, hisz gondolatban lemodelleztem, hogyan is fér össze egy motor, egy motoros, és a pótkerkere egy málhában. Magamra venni max az első kanyarig lett volna célszerű. Mivel meg félvállról semmit nem veszek, fölgumipókoltam az ülésem, akár extra méretű hátsóknak is kielégítő helyet biztosító hátsó részére. A két oldalkoffer még oldalról is segítette a stabilitást, mert ugye autópálya tempóban nem illik semmit elhagyni, mint ahogyan az egy barátommal megtörtént, amikor egyszer kölcsönadtam neki egy sisakomat. Ugye Laciiiiiii!?!? Motoros előrehajol, hátizsák megfeszül, cipzár két kocsija lassan szépen és csendben két oldalra lehúzódik. Mintha csak egy derékig cipzáros női ruhát húzna le az ember. Milliméterenként még nem feltűnő a változás, de a végén igen látványos. De megnyugtatásképpen mondhatom, nem történt semmi baj, nem volt mögötte senki. Csak a sisakom a második pattanás után atomjaira hullott. Azóta csak  márkás sisakot vásárolok, nem ilyen vackot. De 30 éve még jó ötletnek tűnt az ETZ-hez, és még én is félamatőr voltam. Mármint fele annyira felkészült mint egy amatőr. Miután megérkeztem Ságvárra, az LT már alábakolva, kerék legumizva. Átadtam az új külsőt mint a váltófutók, és igyekeztem a reggelizőasztalhoz, remélve hogy még maradt valami a reggeliből, hisz már bőven 10 óra után jártunk. Szerencsére a kiszolgálási szint kifogástalan volt, és nem vettem észre különbséget ahhoz képest, mintha csak reggel 7-kor csoszogtam volna le köntösben a nyuszis mamuszommal, félálomban. Persze ez csak fikció, mert amikor még kempingeztünk akkor örültem ha egyáltalán a 2 kofferba és egy zsákba elfér a Siófokon vásárolt tescos sátor amit még egy barátommal vettünk,és rám hagyományozódott. Igen attól aki később elhagyta a sisakomat. Na meg a kemping gáz, égőfej, kanálgép, pár biztonsági smack leves, esőruha, aláöltöző, meg amit az ember visz még bármivel is utazik. Miután összeszedtem magam és a gondolataimat jött a cimbi, hogy kész a motor, mit tökölök még indulhatnánk már. Na nem mondta ki, de láttam a sugárzó szemeiből, na meg abból hogy teljes díszében és terhével terpeszkedett az  LT járó motorral, a kerítés előtt, orral az m7-es siófoki felhatójának irányába állítva. Nem volt mit tenni csipkedtem magam, mi mást tehettem volna mivel egyedül voltam és más nem csipkedhetett, és próbáltam leküzdeni azt a handycap-pet amivel egy Ságvár-Budapest-szer kettő út miatt hátrányba kerültem. Aztán elindultunk Zadar alatti szálláshelyünk felé, ahová meg is érkeztünk estefelé.

A drage-i amatőr kempingről csak annyit hogy 2010 felé többször megszálltunk ott.Imádtam azt a helyet. Mint említettem, mindig az teszi emlékezetessé az utazást ha valami váratlan történik vagy ha valamilyen szempontból érdekes figurával találkozok. A drage-i kis kemping tulaja pont ilyen volt. Cingár, bajszos figura számos nyelven beszélt, amiken legalapvetőbb mondanivalóját meg tudta fogalmazni. Egyik délután mesélte hogy dolgozott tengerjáró hajón előtte pedig harcolt a horvátok oldalán. Büszkén mutatta a kitüntetésit is, amit érdemeiért kapott. Régi, nap által teljesen kiszívott E30-as kupé BMW-je minden este elvitte őt valahova és haza is hozta, mint amit egy hűséges 6 hengeres BMW-től elvár ura parancsolója. Hősünk felvette a diszkó korszakból maradt ingét, nadrágját és sármját majd ellovagolt mind a 129 lóval a naplementébe. A hátsó ablakban virított egy egykori osztrák rendszám is amit főhősünk kért még direkt úgy, hogy benne legyen a DRAGE felirat. Ez aztán a patriotizmus.

A 320i egykor szebb napokat is látott, de minden este zene volt füleimnek amikor a 6 henger meghatározott sorrendben össze nem téveszthető módon duruzsolt. Jó fej volt a BMW, mert mikor hazaért a felhajtóra, gyengéden megrázogatta a vállamat karakteres hangja, majd jó éjt puszit nyomott a homlokomra. Na itt szálltunk meg többször is a nem túl nagy fák alatt. Néha pont pont egy hangyaboly közepén. Akkor reggelre úgy éreztem magam mint Gulliver a törpék országában. Aki mikorra magához tért, arra lett figyelmes hogy millió kis élőlény sündörgött körülötte. Családias hangulatú kemping volt, visszatérő osztrák, német lakókocsi tulajdonosokkal, akik letámasztották a talán már többé nem is járóképes kasznikat a kert végében, bizonyos éves tárolási díj ellenében. Ez megmagyarázza a tulaj állandó optimizmusát ebben a kegyetlen materialista világban, hisz abból volt jövedelme hogy a kertjében álldogált egy csomó lakókocsi, és még a kisujját sem kell mozdítania. Maximum, amikor átveszi a pénzt. De a tenger körülbelül 100 méterre volt, innentől fogva meg win win a helyzet. Szóval mire ideértünk elfelejtettem a reggeli közjátékot a fárasztó délelőttöt,és mintha csak egy rossz álom lett volna. Ráadásul jobban felértékelődött  az utunk annak fényében, hogy akár meg is hiúsulhatott volna ez az út amit egész évben annyira vártunk. Hiszen gyakran csak akkor tudunk valamit igazán értékelni, mikor felmerül annak elvesztésének a lehetősége.