2022 július 1.-én történt meg, amikor a Dunakanyart új perspektívából ismertem meg. Történt ugyanis hogy az előző napokban illetve hetekben küzdöttünk egy hőhullámmal mint malac a jégen. Na akkor mondjuk nekünk is jól jött volna az a kis jég, csak nem fentről. Szóval ez az időjárás több szabadidős tevékenységhez sem ideális, így például a síeléshez ,mert ugye a síruhában is meleg van. Pontosan így vagyok én a motorozással is, mert a motoros ruhában is meleg van ilyenkor, hiába gondolják a külső szemlélődők, hogy a szél hűt. Jártam én már úgy Montenegróban, hogy jóval 40 fok fölött volt a hőmérséklet, és a menetszél mint egy hajszárító kettes fokozata perzselte a testemet. Arról nem is beszélve, ha épp váratlanul elébünk ugrik egy piros jelzés. Azt ugye meg kell várni míg elmúlik, de akkor már úgy gyöngyözik le az ember homlokán az izzadság, hogy csak egy sürgősségi mosdás segíthet valamelyik lehető legközelebb eső benzinkút mosdójában. Úgyhogy én nem motorozok kánikulában, csak ha épp elkerülhetetlen, vagy kicsúszok az időkeretből és utolér. Előző este morfondíroztam valami kis élménnyel fel kellene kavarni az állóvizet, mert már hetek óta nem történt semmi olyan amire vissza tudnék jó szívvel emlékezni akár 3 év és 11 nap múlva is. Mivel az időkapu korlátos volt, szóval reggel 8-ig maximum haza kell érnem,  ütéstávban is legyen, és érdekes is legyen. Egyszóval ezek némiképp behatárolták a lehetőségeimet. Pláne az, hogy hajnalban nem flangálunk dimbek-dombok közt száz kilométereket, mert személyes tapasztalatból tudom az őzikét el kell kerülni, mert az őzike nem jár egyedül, hasonlatosan a bajhoz. A nyuszikát meg azért kell elkerülni, mert a kis bamba mindig az útpadkán lófrál, mintha csak rá lenne szorulva az ember társaságára. A fácán meg azért veszélyes mert tapasztalataim szerint pont olyan alacsonyan repül sokszor-főleg ha az úttest közeléből kezdi a felszállást- hogy rittig a sisakon magasságában repül el úgy, hogy még akkor a futóművét sem húzza be. Volt már nem egyszer nulladik típusú találkozásom vaddal. Akkorát ütött a bukómon, hogy csillagokat láttam. De erről később. Szóval ilyenkor legbiztonságosabbnak tűnik az autópálya. Havi matricán volt a kisebbik téglán, mert botrokálásra amúgy is az az alkalmasabb. Amint erőltettem az agyamat, beugrott hogy  Dobogókőn még nem jártam. Sokszor hallottam már róla, közelében is jártam, de pontosan nem tudtam volna elhelyezni a térképen-hacsak nem véletlenül-csak azt tudtam, hogy a Dunakanyarban van valahol. Pedig Dobogókőn még Postás Piroska néni is járt évekkel ezelőtt Ibolya nénivel a falu fodrászával, valamilyen rendezvényen. Piroska néni mindig meséli hogy amikor mentek a diesel borával még  a két kezét is kevesellte amikor a majrévasat fogta. Lehet ez a kanyarkezelési stílus még Ibolya néni Zsiguli 1200-es korszakából maradt meg. Azzal kezdett vezetni tanulni,már bőven 40-en túl. Azt azért tudni kell, hogy a két nyugdíjas hölgy akkor már bőven derékig gázolt abban az életkorban, amikor az átlag nyugdíjas már nem vállalta volna be ezeket a kihívásokat. De szellemi és fizikai fittségük nem ismert akkoriban leküzdhetetlen akadályt. Piroska néni ars poeticaja mai napig: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Most esik le, ebben azért mennyire hasonlítunk. Én meg szégyenszemre nem jártam még ott 2022  július 1.-e előtt. Mire megvolt az úti cél, és ránéztem a térképre éjfél lett.A terv az volt, hogy onnan nézzem a napfelkeltét. (Aki meg épp szemben lett volna az meg engemet.) Mivel az négy körül volt, na akkor gyors számítás, el kéne vagy 2 kor indulni. Vagyis volt másfél órám a pihentető 8 órás alvási periódusra.

Fél kettőkor felébredtem, aztán 1.55-kor már el is indultam. Hűs volt a hajnal, de jól esett. A K-m csak fütyült, és nagyokat szippantott a hűs levegőből, mintha csak érezte volna ezt addig tegye meg míg melegebbre nem fordul az idő. Pestig eseménytelen volt az út, csak pár román és bolgár tréler előzött meg. Aztán amikor átmentem hajnalban a Megyeri hídon az valami csodás érzés volt. Felálltam a motoron, és úgy gurultam át hogy jobban átérezzem azt a szabadságérzést amit a motorozás nyújt. Írhatnám azt is hogy kicsit elmacskásodtam, de ez sokkal érdekesebben hangzik. Egyszer a Körös-hegyi völgyhídon gurultam állva, hogy átlássak a szalagkorlát fölött, mert a Tihanyi apátságot jól látni onnan. De mikor visszaültem, csak akkor vettem észre hogy már 140-nel gurulgattam állva. Lejtett a híd,amit nem is észleltem akkor, csak mentem ugyanakkora gázzal. De a nagy K bizonyságot tett kivételes stabilitásáról, és élni akarásáról, vagyis hogy nem tört össze magával együtt. Aztán jobbra fordultam az Auchan-nál, majd Szentendrén balra. Pomáz , Pilisszentkereszten át haladtan szépen lassan. Kénytelen voltam, mert akkor már bujkáltak elő az őzek, és láthatólag nem értették, mi a fenét keresek én ilyen korán itt, hisz nekem még most kellene átfordulnom a másik oldalamra. Én meg örültem, hogy csak tanakodnak az út szélén ahelyett hogy ugrándoznának, mert ha ütközünk, biztos át fogok fordulni a másik oldalamra, csak épp a motorral takarózva közben. Pár nyuszika még integetett is a fülével, de semmi extra. Ám ahogy Dobogókőre értem, az első aki fogadott egy tekintélyt parancsoló szarvas volt. Ilyet én csak Gemenci erdő őszi életét bemutató dokumentum filmben  láttam a tv-ben, miközben Vivaldi Ősz című tétele szólt. Na most egy itt figyelt a padkán engem, és még csak le sem húzódott. Épp hogy csak be nem figyelt az agancsa a sisakomon. De ekkorra már annyira lassan mentem elővigyázatosságból, hogy már akár virágokat is szedhettem volna. A kisebbik K-s bmw ugyanis negyvennel tud ötödikben csorogni. Harmadikban meg elindulni. Már volt rá példa, bár ezt ki fogom hagyni a memoárjaimból. Illetve mindenkit arra kérek, ezt ne nagyon híresztelje.

Hajnali 4 órakor letámasztottam a K-t, megkuckoltam a buksiját, hogy ilyen ügyesen elhozott ide. Erre ő szerényen csak hallgatólagosan egyetértett, hisz ez pont annyira evidens,mint ahogy Az utolsó cserkészben Joe Hallenbeck mondta: a fű zöld, az ég kék, a régi K-s bmw meg nagyon megbízható. Na jó az utóbbit már én tettem hozzá. De Joe biztos egyetértene. Átsétáltam a kilátási ponthoz egy fás parkos részen, és elém tárult a látvány. Épp akkor kezdett feljönni a Nap. Ráadásul pont várt vele, míg megérkezem. Szavakkal nem tudom leírni milyen csoda szép volt, ezért beszúrok ide egy képet.

Ott álldogáltam tök egyedül, csak a füttyösök dala enyhítetté a magány érzését. De nem fért a fejembe, hogyan aludhat a többi ember, ha itt várná őket hajnalban a világ 8. csodája. Vagy 20 percig tátottam a számat, utána becsuktam, és elindultam Esztergom felé. Ugyanis az volt a terv, hogy onnan lejövök a Duna mentén, majd átkompozok Vácra az első járattal. Onnan meg tűz haza, hogy hazaérjek nyolcig,amikor még elviselhető a hőség. Esztergom közelebb volt mint gondoltam, bár őszintén vallva soha nem gondolkoztam a két település egymás közötti távolságáról. Ott megálltam a Bazilika előtt, fotózkodni, és akkor még mindig csak 4 óra 41 volt.

Le sem állítom ilyenkor a motort, arra a percre, had forgassa a hűtővizet addig is. Csak a zöldek meg ne tudják. Mentségemre legyen szólva, a motor még 40 évesen is kevesebbet fogyaszt normál használat keretei közt, mint sok fiatalabb társa. Arról nem is beszélve, hogy a termék annyira időtálló, hogy nem látni rajta az öregség jeleit. Az más kérdés, hogy azóta idő előtt elhasználtam pár alkatrészt, hazafelé Toscana-ból. Hiába a vízszintes a haladási sík, a motorkerékpár esetében nem célravezető közelebbről ismerkedni vele – mármint a síkkal. De erről majd később. Fél hatra oda is értem a Tahitótfalui révhez, és még időm is maradt az első járat indulásáig Vácra. Szeretem nagyon Vácot, sokszor jártam már arra. Sokkal nyugalmasabbnak tartom ennek az oldalát a Dunakanyarnak, és az a sétány a Duna partján mindig lenyűgöz. Főleg ha kevesen vannak ott épp, mint például kora reggel, és a helyiek futnak, kutyát sétáltatnak, vagy éppen betérnek egy kávéra a rév melletti hangulatos kávézó/cukrászdába. Nem véletlen hogy az, hogy a legtöbben itt üldögélnek hosszasan, vagy készítenek fotót, mert egyedülálló kilátást biztosít ez a hangulatos kereszteződés, ahonnan a rév indul. Negyed hat után megérkezett a komp személyzete, lekezeltek egymással, majd beröffentették a diesel motort. Az nem ellenkezett, tette a dolgát, hisz nincs is oka panaszra mivel az egyik legszebb környéken van az állomáshelye. A komp elindult fél hat körül, és még tett egy 360 fokos fordulatot a Duna közepén, fene tudja miért. Mintha csak keringőzni akart volna egyet velem. Majd megállt a kávézó előtt, ahová igazából tartottam. Régen terveztem, hogy szeretnék ott reggelizni. Ittam egy lattet, és egy szendviccsel ledugóztam.

Kicsit még gyönyörködtem, és azon ábrándoztam ha holland nyugdíjasként születnék újjá, és nyaranként lemotoroznék Horvátországba, tuti fix hogy Vácon is vennék egy lakást itt a Duna korzón. Nem sokkal hat óra után érzelmes búcsút vettem az egyedülálló panorámától-az meg tőlem- majd két órás unalmas autópályázás után még pont hazaértem mire a tikkasztó hőség rárúgta volna az ajtót borsod megyei lakóhelyemre. Ha belegondolok abba, hogy időnként akkor kelek fel, mint amikorra aznap hazaérkeztem, egyenesen pazarlásnak töltöm a lustálkodás minden percét. Hiába csak egy hat órás program volt, egyedülálló élményt nyújtott, amire azóta is mindig szívesen gondolok vissza, és várom már nagyon a következő alkalmat.