Egy teljesen hétköznapi horvátországi úton történt, amit ismerős társaságban töltöttem. Azaz egyedül. Ennek az volt az előzménye, hogy vagy jó pár éve hazafelé úton Senj-nél egy vadállat a félig nyitott pleximen át beszabadult a sisakba, és beleharapott az arcomba. Úgy jártam, mint Kardos doktor, amikor Csöpi pótkereket cserélt a Fiat 500-on. Csak neki a farpofájába harapott valami, és ülni nem tudott utána. Én meg őszintén mosolyogni. Amikor a határ felé közeledtünk, cimbi kiállt az utolsó autópályás pihenőnél majd azt mondta: -na akkor én innen már hazacsavarok! Úgy otthagyott, mint Szt. Pál az oláhokat. Mondjuk a haza az onnan még majd 500 km volt, és bár megbeszéltük a kanizsai szállást is reggel, de az már az újratervezés áldozatául esett. Én fej gps-szel elnavigáltam Nagykanizsára, ahol csak az aldis kalciummal tudtam csökkenteni az allergiás tünetemet, ami szemmel is jól látható volt. Mármint más szemével, mert én az érintett oldalit már alig tudtam kinyitni a duzzanattól. Úgy néztem ki oldalnézetből mint egy hörcsög. Szemből pedig, mint egy fél hörcsög. Egy vadidegen pincérhölgy hozott jeget az arcomra az egyik pizzériában-nem is kellett kérnem - aki akkor párhuzamosan a kanizsai kórházban -ha jól emlékszem- gyakorlatra járt. Innen is köszönöm neki még egyszer! Na ez volt az utolsó alkalom, hogy társaságban motoroztam, mert akkor úgy döntöttem, ha úgyis magamra vagyok utalva, akkor minek bajlódjak az alkalmazkodással.

Szóval egyedül utaztam Drage-ból (Pakostane alatt) Trsteno-ba. Trsteno az Dubrovnik fölött van, vagy 20 kilométerrel, és többször szálltam meg ott azóta is. Nyugis hely a 8-as út mentén. Különlegessége az arborétuma.

Na meg az a bazi nagy platán ami a főút mellett áll, és egy ága nagyobb mint más rendes fa törzse. Ennek oka az, hogy kivételes módon keresztül folyik egy patak a településen, ami vízzel látja el, mind az arborétumot, mind pedig a helyieket. Érdekes volt látni, hogy millió KPE cső van a patakba fektetve, és onnan szipkázzák el a helyiek a vizet a kert locsolásához. Ezért is érzi a platán olyan jól magát a patak tőszomszédságában. Különösebb erőfeszítés nélkül olthatja szomját friss patakvízzel. Ami még egy csoda, hogy a potok –ahogy ők nevezik-belezuhan a tengerbe, mint egy kis vízesés. Körülöleli egy nagy mohafüggöny, és ha rásüt a nap az arcára, azt befedi szivárvány fátyollal.

Drage-ból hajnalban szoktam indulni, hogy még hét óra előtt a hűvös időben megelőzzem a dugót Splitben, mert valahogy mindenkinek hét óra körül jut eszébe hogy munkába, vagy suliba kéne menni. Szegény magyar motorost meg fenntartják. Ez két órás út a főúton. Kiértem a nyolcas útra, kezdett világosodni, a friss levegőt harapni lehetett, forgalom meg alig. Mi bajom lehet?

De lett. Közbejött egy gixer. Azaz közbe repült…Lendületesen haladtam vagy 120-szal a tengerparti főúton, amikor láttam két sirály kvaterkázik a padkán. Tovasuhantam, miután arra gondoltam milyen jó, hogy nem akartak lassításra kényszeríteni, mert a rövidebbet húzták volna. Egy rövidebb életet. Az azonban önteltségemben nem fordult meg a fejemben, hogy a sors nem véletlenül küld jeleket. Mert ez egy figyelmeztető jel volt arra, hogy lassítsak. A következő kanyar után, már szinte el is felejtettem ezt a kis közjátékot. Azonban ott várakozott felszállásra készen két újabb sirály. Az egyik épp arról panaszkodott a másiknak, hogy elcsapta a gyomrát előző este a halvacsorával. Ott böförészett az útpadkán, és arra jutott valamivel csillapítania kellene a kínzó tüneteket. Gondolta bedob egy kis szódabikarbónát, csak épp nem volt nála víz. A másik még viccelődött is vele: „igyál vizet, Laci fizet!” Ezt hősünk nem igazán tolerálta, és úgy felhúzta magát, hogy nem látott a pipától. Úgy kezdte meg a felszállási procedúrát. Ráadásul nagyon rövid gurulással hagyta el a kifutópályát. Ehhez jött még egy el nem hanyagolható tény. Ezek a sirályok sokkal nagyobbak, mint ami nálunk előfordul. Az a baj azzal az, ha két nem őshonos faj találkozik, hogy nem ismerik egymást és az kiszámíthatatlan interakciókhoz vezethet.  A sirály nem látott még repülő téglát, és én sem láttam még tollas repülő téglát. Ugyanis a sirály a galambokhoz képest- amiknek a röppályájával kalkuláltam 120-szal -a másodperc törtrésze alatt- olyan volt mint az Antonov Mriya egy kis Boeinghez képest. Vagyis pont elkerülhetetlen volt a csatt, hiába fékeztem rá az utólsó előtti  pillanatban. De még így is bőven 100 fölött gurulgattam. Annyit tudtam még tenni, hogy reflexből ráhasaltam a tankra. A buksimat nem tudtam behúzni, mert sem csiga sem pedig teknőc nem volt a családban. Szóval reméltem még elsiklok alatta. De nem sikerült teljesen. A sirály még épp a plexim felső részébe beleért, ami egybeesett a sisakom felső egy harmadával. Az ütközés megfeküdhette szegény pára hasát, a hasa meg megfeküdte az én fejem búbját. De akkor már nem volt mit tenni. A sirály a szódabikarbóna mellé, kataflamért is hazaugrott. Én pedig az ütés után egy ideig egy fémest ízt éreztem, mivel lehet gyenge agyrázkódást kaptam. A következő studenak market parkolójában felmértem a kárt. Csak a plexim egy füle tört le. Nemhiába, régen még tudtak motort csinálni.

Nekem az ijedségen kívül egyéb tünetem nem jelentkezett. De azóta nem a medve jut eszembe amikor valaki azt mondja, hogy „a medve nem játék”. Hanem a sirály. Ráadásul fokozott körültekintéssel haladok minden olyan helyen, ami nem belátható, vagy vadak jelenléte merülhet fel. Meg sokkal lassabban is. Amikor Trsteno-ban elmeséltem a szállásadómnak  a történetemet, ő csak azt mondta. Ez náluk mindennapos, és egy ismerősüket sajnos még a motorról is leszedte egy madár ütközés. De erről Sully is tudna mesélni. Neki a repülőgépét szedte le. Az ő története meg a Hudson folyóban ért véget. Tényleg hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ennyivel megúsztam, hogy csak ütődött lettem. De mindenképp elgondolkodtatásra késztetett, mekkora érték is az egészség, és tényleg minden nap ajándék amit ebben az állapotban eltölthetek.